Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyüség:
meglep, megállít és kisért.

De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
Lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.

Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali…

Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet,
és hölgyemnek ne adj
fekete szemet, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.

Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámitás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket,
holnapra jöhet újabb keverék.
A szerelmem lehet
fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.

Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy, milyen kéz gombolyít.

Megjött végre a várt szerelem, forr tőle a vérem,
bármit szól a világ, nem tagadom le ma már!
Meghallgatta dalom panaszos szavait Cytheréa,
és elküldte nekem rég keresett szeretőm.
Megtartotta szavát: örömöm kifecsegheti írigy
nyelvvel akárki, akit még ily öröm sosem ért.
Már semmit sem irok titkos táblákra ezentúl,
hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret!
Boldogság ez a bűn; a szemérem lenne ma vétek,
egymáshoz méltó két szerető szeret itt!

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Két karodban ringatózom csöndesen.
Két karomban ringatózol csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.
Két karodban átölelsz te ha félek.
Két karommal átölellek s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.

Ady Endre

Ha..

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Oh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón’ össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Oh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája…
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?…
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!